Az erdélyi magyar irodalom csataterére lépett egy harcos. Murányi Sándor Olivér író, aki évek óta űzi a shotokan karatét, kötetben osztja meg az olvasóval a harcművészet lényegét:
„Minden ember először meg kell tanuljon veszíteni, és csak a veszítések sorozata után következik az, amit mi győzelemnek nevezünk.”

Ez a mondat az Üres és teli című, harcesszéket tartalmazó könyv mottója is. A kötet nem aforizmagyűjtemény, és nem zsebszótár, hanem:
„Az átlagember számára is mondanivalóval bír, aki rádöbbent már arra, hogy a szellemi és a fizikai fejlődésünk egyetlen mozgatórugója maga a harc. Tulajdonképpen minden lélegzetvételünkkel öntudatlanul is a túlélésért harcolunk. “
Küzdelmek mindig is voltak és lesznek, csakhogy míg régebben élet-halál harc folyt, addig mára tanítássá szelídültek. A pusztakezes karate nem sokban különbözik az irodalomtól – mindkettő fegyver nélküli harc.
„A jelenkori erdélyi magyar irodalomnak van egy harcos rétege, akik az írásaikkal harcolnak” – a szerző bevallása szerint a mai, számítógép előtt görnyedő emberiséget akarják felrázni.

Az írásnak, miképp a harcnak is, ereje van. A két fogalom közti kapcsolatról a szerző így gondolkodik művében:
„Milyen alapon sorolhatjuk a harcot a művészetek családjába? Sokan támadják ilyen értelemben a harc különböző formáit, puszta verekedést vagy agresszivitást látnak benne, és jogtalannak tartják az irodalom vagy a zene mellé helyezését. Abban csakugyan nincs művészet, ha erőnket fitogtatjuk. Azonban, ha megnézünk egy idős karate mestert, amint éppen formagyakorlatot végez, azonnal felfedezhetjük ütéseiben és rúgásaiban a mozgásművészetekre jellemző szépséget és büszkeséget. Mi ez a szépség? A természetes belső erők által összehangolt harmónia. És a büszkeség? A testi és lelki erők egységének kisugárzása. A harcos alkotó is egyben. Évekig tud figyelni egyetlen mozdulatára, például, hogy ne emelkedjen előrehaladása közben a sarka. Mozdulatai tovalibbennek az időben, ezért minden pillanatban késznek kell lennie, hogy újraformálja azokat. Ez sokkal nehezebb az író feladatánál, aki munkája végeztével kezében tarthatja, és polcra teheti könyvét.”