Annátlanul, bizonytalanul…:-)
ami biztos, hogy ma is lesz Pszichotrillák, vendégeim is lesznek, Kakassy Blanka, volt iskolapszichológus, a Maros Megyei Ifjúsági Igazgatóság igazgatója. A táborozásokról fogunk beszélgetni, arról, hogy kinek nehezebb elviselni, a gyereknek azt, hogy nincs otthon vagy a szülőnek azt, hogy elengedje a gyerekét.
Lesz még egy meghívottam: Bodoni Ágnes, szociálpedagógus, akivel a felnőttképzésről fogunk beszélgetni. hogy mikor mit hogyan érdemes tanulni.
várom a kérdéseket. 
Van egy kis tortenetem az elso temaval kapcsolatban. Azt gondolom az elengedes elsosorban az aggodas miatt jelent problemat. Ezzel kapcsolatban megosztom a kis tortenetet.
Van olyan éles határvonal, amikortól gyermekünk felelőssé válik tetteiért?
Van olyan csodás pillanat, amikortól a szülők kívülálló megfigyelőként
tekintenek gyermekük életére, és vállukat rándítják, hogy “ez úgyis az ő
életük” és nem éreznek semmit?
A 20-as éveimben járva egy korház folyosóján állva vártam, hogy orvosok
néhány öltéssel összevarrják a fiam fejét. Azt kérdeztem, “Mikortól nem
aggódunk?” A nővér azt válaszolta,
“Amikor már túl lesz a baleseten.” Édesanyám csak némán mosolygott.
A harmincas éveimben egy osztályterem kis székén ülve azt hallgattam, hogy
az egyik gyermekem folyamatos locsogásával hogyan zavarja meg az órát és
közben hogyan lépdel a rendszámtábla-gyártó kisiparosi álma felé. A tanár
mintha a gondolataimban olvasna mondta, “Ne izguljon, mindannyian átesnek
ezen, később hátradőlhet, ellazulhat és élvezheti a társaságukat.” Édesanyám
ekkor is csak némán mosolygott.
A negyvenes éveimben rettenetes sokat vártam, hogy végre megcsörrenjen a
telefon, hogy hazaérjen az autó és, hogy kinyíljon a bejárati ajtó. Egy
barátomtól ezt hallottam, “Önmagukat keresik. Ne aggódj, néhány éven belül
abbahagyhatod az aggódást. Felnőtté válnak.” Az édesanyám csöndesen
mosolygott.
50 évesen elegem lett a beteges, fáradt és védtelen énemből. Még mindig
aggódtam a gyermekeim miatt, és ehhez hozzájött egy új ránc is. Nem tudtam
eltüntetni. Az édesanyám csöndesen mosolygott. Továbbra is magamat okoltam a
hibáikért, lesújtott az elégedetlenségük és lehangolt a csalódásuk.
Ismerőseim azt mondták, hogy amikor megházasodnak a gyermekeink akkor véget
ér az aggódásunk és élhetjük a saját életünket. El szerettem volna hinni, de
ilyenkor előjött bennem édesanyám szerető mosolya és egyre sűrűbben ismételt
kérdése,
“Haloványnak látszol. Rendben vagy?
Hívj, amint hazaérsz. Rossz a hangulatod?”
Létezik, hogy a szülőket egy teljes életnyi aggódásra ítélték? Az aggódást
fáklyaként adjuk tovább, mely aztán bevilágítja az emberi gyengeség és az
ismeretlentől való félelem útvonalát? Az aggódás átok vagy épphogy áldás,
mely a magasrendű élőlénnyé tesz minket?
Az egyik gyermekem az utóbbi időkben aggódva esett nekem, hogy, “Hol jártál?
3 napja hívlak és nem vetted fel. Aggódtam.”
Boldogan mosolyogtam.
Megkapta a fáklyát.
Csilla, nagyon tanulságos és megható a történeted
CSilla, köszi szépen a történetet. a ma esti műsorban fogom kicsit reklámozni:-)